- A diktatúrából húsz éve átmentünk a demokráciába, de a minőség enyhén szólva hagy kívánnivalót maga után. A diktatúra egyfajta „cirkuszt és kenyeret a népnek” elven működött. A „cirkusz” azt jelentette, hogy áldozott a kultúrára, más kérdés persze, hogy a maga logikája mentén tűrt és támogatott. Az 1980-as években már elkezdődött az „erjedés”, többet tűrt, de megszokásból még támogatott. Ez az időszak – így utólag persze – egy aranykor volt: tévéjátékok, komoly rádiós munkák, mindenki számára fontos magyar filmek sokasága készülhetett el. Az emberek beszéltek erről. Mázlija volt annak, aki akkor kezdte a pályáját, mint például én. Ki hitte volna, hogy a beköszönő szabadság ilyen sok hordalékot is magával hoz majd! Gagyi tengert és persze pénztelenséget. Kicsi piac, kicsi sztárokkal, celebekkel, védtelen kultúrával, szétzuhanó közoktatással, lepukkadó sportegyesületekkel. Ezek a területek látszólag csak viszik a pénzt az államkasszából. Ki gondolta volna, hogy húsz év alatt nem sikerül rendezni a sorainkat?!

- Sport, oktatás, kultúra – e területek okos és átgondolt működtetése nélkül nem lehet minőségi életet élni, hosszú távú célokat megfogalmazni. Ez még gazdasági értelemben is logikátlan. Az oktatásban van a legnagyobb hiányérzetem. Az elit külföldre küldi a gyerekeit tanulni, így még pszichés nyomás sincs rajta, hogy a magyar iskolarendszert rendbe tegye. A politikai elitnek meg kellene állapodnia, milyen kritériumok mentén kell felépíteni az oktatást. De ez kilátástalannak tűnik, mert bizonyos szavak más jelentéssel bírnak a két oldalon. Lassan tolmácsot kell alkalmazni egy-egy vitaműsorban. Nincs közösségi tudat, büszkeség és összekapaszkodás. Elerőtlenedünk. A változtatást az iskolákban kellene kezdeni. - vallja Rudolf Péter.